Hiszem, hogy vannak szituációk, amiket úgy veszünk magunkra, hogy igazából az ég egy adta világon semmi, de semmi közünk nincsen hozzá, nem vagyunk benne érintettek… Mégis azzá tesszük magunkat. Belehúzzuk az életünkbe, elhitetjük a tudatunkkal, hogy van közünk hozzá akár érzelmileg, akár fizikailag. És nézetem szerint ezzel igencsak nagy bakot lövünk…
Gondoljunk csak bele, hogy hány olyan alkalom volt az elmúlt 1 évben akár, amikor valami olyanba másztunk bele, ami nem is tőlünk indult. Igazán nem kell messzire mennünk szerintem, biztosan mindenki tud mondani valamit, amin teljesen sikerült kiakadni, belepörögni és mindezt úgy, hogy valószínűleg egy teljesen semleges alapja volt az egésznek. Nyilván megvannak azok a dolgok is, amik a sajátjaink, amikor mi is részesei vagyunk a történetnek, de most kifejezetten arra lássunk rá, hogy mi volt, mik voltak amit, amiket sikeresen berántottunk. És a legfőbb kérdés, hogy MIÉRT???
Hiszen mi a jó nekünk abban, hogyha más szemetét begyűjtjük, ráadásul szabad akaratunkból? Miért akarunk megmenteni másokat olyan szituációkból, ahol valószínűleg nem véletlenül vannak? Miért szeretnénk kihúzni valakit a trutyiból, aki több, mint valószínű, hogy önként és dalolva gyalogolt bele? Aztán persze várja a segítőt, várja a csodát, és még azt is elhiszi, hogy nem kell izgulni, valaki úgyis megmenti majd, elég ha kitartóan szenved.
Ilyenkor jönnek a kisangyalok, akik aztán néha az örök megmentőként aposztrofálják magukat, hiszen nekik „feladatuk mások segítése; szeretik, hogyha fontosnak érezhetik magukat; olyan jó érzés másokat felemelni” és a többi nyalánkság… Ilyenkor azért felmerülnek bennem érdekes kérdések.
- Először is… Mi a célod a segítségnyújtással? Tényleg csak jól esik, hogy tudtál adni valamit, vagy ott van a mögöttes szándék?
- Másodszor… Hol rögzült az, hogy te kell legyél, aki a többi ember segítségére siet, sokszor feladva a saját dolgait, céljait, terveit?
- És harmadszor, de nem utolszor… Mi a túróért akarsz belemenni valamibe, ami nem is a tiéd? Miért kell a plusz dráma az életedbe?
Más tészta, hogyha kérik a segítséged, mert akkor természetesen tök jó dolog, hogyha szeretettel adod a legjobb tudásod szerint. DE! hogyha csak a drámai megmentő szerepében akarsz tetszelegni, akkor messze vagyunk már az önzetlenségtől.
Másik verzió… Amikor úgy érzed, hogy „téged mindig megtalálnak az ilyenekkel”. Aha… Hát végülis nyomhatjuk ezt, eljátszhatjuk, hogy félig-meddig áldozati szerepben vagy és kihasználják a jóindulatodat. Viszont ha így van, akkor kérdezem én… Miért is hagyod? Miért is nem mondasz nemet? Miért is félsz attól, hogy ha megálljt parancsolsz, akkor azért egy életre megutálnak, kiközösítenek, haragudni fognak rád? … Na? Jól sejtem, hogy nem igazán tudod? Vagy ha igen, akkor egy hatalmas para van ezen.
A tippem ilyen esetekre a következő… Kicsit állj meg és tedd fel a kérdést, „Ez az én problémám?” Ha igen, akkor foglalkozz vele. Ha nem, akkor kezeld is így. Hallgasd meg a másikat, ha épp kitör a panaszvulkán, ha van kedved, de ha ezt sem szeretnéd, akkor MONDHATSZ NEMET! Nem fog történni semmi. Maximum nem fognak többet kihasználni, mert nem engeded meg. 🙂
Ha elkezded alkalmazni a fentieket, figyeld meg mennyivel kevesebb stressz lesz jelen az életedben, mennyivel kevesebben fognak egy idő után betalálni az ilyen helyzetekkel. Mennyivel jobban tudsz majd azokra a dolgokra időt fordítani, amelyek a te életedet mozdítják előre, amelyekkel neked lesz jó, jobb és a legjobb.
