A legtipikusabb gumicsont, amin az emberek rágódnak, hogy „de mi lett volna ha…” Meg sem tudom számolni, hogy hányszor hallottam ezt a mondatot a konzultációk, vagy baráti beszélgetések alkalmával. És tudjátok, hogy mi az igazság? Azt gondolom, hogy ez a világ egyik leges legfeleslegesebb kérdése…
Mi lett volna ha másként döntök? Mi lett volna, hogyha megmentjük a kapcsolatunkat? Mi lett volna, ha már évekkel ezelőtt lezárom? Másként alakult volna az életem? Talán nem fedek fel túl nagy titkot, hogyha azt mondom: PERSZE!!! Hiszen aki egy picit is tudatos önmagára és a világ történéseire, vagy jártas az önfejlesztésben, az tökéletesen tisztában van vele, hogy a múltunkkal maximum annyit tudunk tenni, hogy elfogadjuk, és ha nagyon gázos, akkor akár segítséggel is, de feldolgozzuk. Ellenben azok, akik a „mi lett volna ha” kérdéskörrel küzdenek állandóan, ők hurcolják magukkal a batyujukat. Ez persze egyéni döntés, lehet ezt is választani. Ám ha belegondolunk, hogy mennyivel könnyebbé teszi az életet, ha letesszük a ránk akasztott súlyokat, máris más szemmel nézzük ezt a témát.
De mit lehet tenni olyankor, amikor valaki már-már görcsösen ragaszkodik a „mit kellett volna máshogyan csinálni” kérdéshez?
A legtöbbször ezt úgy tesszük, hogy mi magunk észre sem vesszük, mert az agyunknak tökéletes rágógumit szolgáltat. Viszont a környezetünk lehetséges, hogy már nagyon unja, hogy százezredszer is ugyan azon rugózunk.
Leggyakrabban akkor töprengünk így, ha párkapcsolati problémákkal kínlódunk, esetleg már ezredszer is nekifutunk a „szüleim / anyám / apám / akárki szuggerálta ezt belém” történeteknek. Ilyenkor ugyan azt illúziót adjuk magunknak, hogy mi ezen most jól túl vagyunk, és éppen azon dolgozunk, hogy átlendüljünk a témán, de az a valóság az, hogy ez illúzió is marad. Mert a panaszáradat után legtöbbször marad minden úgy ahogyan volt, nem lépünk túl igazán az adott kérdéskörön. Mert az igazi változást nem engedjük be. És, hogy miért nem? Azért, mert nem is vagyunk nyitottak rá. Tudom, azt hiszi mindenki, hogyha „felismerem az már fél siker”. Nos valóban az, de édes kevés a változáshoz. Mert nagyon sokan megragadnak ebben a helyzetben és csak pörgetik és pörgetik és pörgetik magukat ezeken a spirálokon. Ventillálják ki magukból a fájdalmukat, bánatukat, viszont nem nyitottak a valódi változásra.
Azok, akik ezt csinálják valószínűleg most nem is ismertek magukra, mert ehhez mintegy kiegészítőként hozzá tartozik a hárítás csodálatos képessége is. „Ja, én ugyan nem csinálom ez” vagy „én csak elmondom, mert jobban érzem tőle magam” és amit még nagyon sokszor hallok „rajtam már az is segít, ha kiadhatom”.
Igen… Segít… Nagyjából 2 percre! Mert utána ugyan úgy benne ragadsz ebben a történetben. Nincs igazi elengedés, nincs valódi változásra való igény. Egyszerűen csak kiszórod magadból mai rossz érzéseket okoz, majd szépen éled tovább ugyan úgy az életedet, ugyan azokkal a traumákkal, ugyan azokkal a beidegződésekkel, minden marad szépen abban az állapotában, amiért igazából elkezdtél a „mi lett volna ha” kérdéskörön rágódni.
Volt egy kliensem, nevezzük M.-nek, akivel szüntelenül ugyan oda jutottunk a konzultációk során. (Megengedte, hogy felhasználjam a sztoriját, szóval utólag is köszi, puszinyuszi!) Minden témára ugyan azt a sémát akarta ráhúzni, és mindenért azt az egy személyt okolta. Állandóan a „de ha csak egy kicsit máshogy viselkedett volna velem, ha megértett volna…” témát hangoztatta. A második találkozásunk közepén megállítottam a mondandójában és megkérdeztem tőle: „Te M…. Szerintem te nem is szeretnél ezen változtatni. Azt látom, hogy második órája itt ülsz nálam és bármilyen irányba indulunk, te még mindig ezt a 10 évvel ezelőtti dolgot szajkózod. Most csak panaszkodni jöttél vagy tényleg azt szeretnéd, hogyha megoldanánk a problémákat? Vagy jó ez neked így ahogy van?”
Döbbent arccal nézett rám, majd kijelentette, hogy azért ül nálam, mert a barátai is pont ugyan ezen okból nem akarnak vele erről beszélni már. Szóval elkezdtünk dolgozni ezen a témán, és bár nehéz szülés volt, de megugrottuk.
De a lényeg, hogy a folytonos „mi lett volna ha” gondolatmenetet elhagyva a következő felismerést tette M. : „az élete nem is olyan vészes, mint ahogyan képzelte. Csodás kislánya van, aki mindenben meglátja az örömöt és ezt tanítja neki is, van egy klassz munkahelye, ahol most már az előléptetése is küszöbön van, a családja támogatja, és elkezdett nyitni a férfiak felé is…. Ennek következtében, mivel egy csinos nő csak záporoznak felé az ajánlatok…
Így azt hiszem, hogy hatalmas nyereség lehet elengedni a folytonos találgatásokat, az állandó agyalást. Hiszen akármi is történt, jelenleg az adott helyzet van. Nem tudjuk visszamenőlegesen megváltoztatni, és ami a legszebb, hogy nem is kell… Hiszen minden döntésünk, minden lépés oda vezetett, akik most vagyunk.
Légy önmagad. A jeleneddel, a múltaddal, minden jó és rossz döntéseddel, a sérüléseiddel, az örömeiddel együtt. „Élj. Szeress. Nevess.”
