Hol húzódik a határ az egészséges és az egészségtelen között?
Mikor kezded el feladni önmagadat egy kapcsolatban?
Mennyit adsz bele feltétel nélkül, és honnan számít energiavámpírkodásnak?
A legtöbb kapcsolódásban, legyen az szerelmi, baráti, családi, üzleti kapcsolat, van egy egyensúly.
Ezt az egyensúlyt fenn kell tartani ahhoz, hogy a kapcsolódás minősége egy egészséges határon belül mozogjon.
Alap esetben félúton találkoznak a felek, mindenki beleteszi, amit bele tud, és ha ez mindenkinek megfelel, akkor működik a gépezet. 
Talán mondanom sem kell, hogy ez a valóban ideális helyzet viszonylag ritkán valósul meg pontosan így. És amikor sikerül, akkor sem egy állandóan fenntartható állapot.
Ez egész egyszerűen abból adódik, hogy emberek vagyunk. Érzésekkel. Rosszabb napokkal. Háborgó lélekkel. Kusza gondolatokkal.
Ezen okból kifolyólag az egyensúlyt úgy tartjuk meg, hogy egyszer az egyik, egyszer a másik oldalról érkezik több.
(Nagyon fontos, hogy ezt mindig neheztelés nélkül tudjuk megélni, mert csak addig kapcsolódunk feltétel nélkül, ameddig nincs bennünk egy csepp harag sem, amiért az adott szituban éppen mi teszünk bele többet)
És ez így oké is. A mérleg egyszer erre, másszor arra billen. De mindig egyenesbe érkezik. 
Ha viszont mindig csak az egyik fél adja az energiáját, akkor az már kiesik a “rendbenvan” kategóriából.
Ott már igencsak el kell gondolkodni, hogy mennyit is követel tőlünk, belőlünk a másik. Illetve, hogy mennyit kapunk vissza ebből.
Ugyanis ha mindig csak adunk, adunk és adunk, ellenben visszafele már éppen csak csurran cseppen valami a látszat fenntartásának kedvéért, akkor kiürül a szeretetbödön, és nem fogunk tudni többet adni.
Az önzetlenség, segítőkészség, szeretet helyét pedig átveszi a düh / harag / neheztelés, ami először csak apró, idővel pedig megmaradó tüskéket fog eredményezni. És ott már nagyon nehez visszaforgatni a dolgokat.
Nem lehetetlen… ám piszok sok tudatos munka.
A legegyszerűbb megoldás, bár nem mindig a legkönnyebb, hogyha folyamatosan monitorozzuk a kapcsolatainkat, és minden esetben tudatosan figyeljük, hogy a saját határaink hol húzódnak, meddig van meg a kölcsönösség.
