A minap úgy gondoltam, hogy egy picit szortírozok az e-mailjeim között és akkor akadtam rá egy eléggé levélszemét jellegű hírlevélre. Őszintén megmontom nektek, hogy nem szeretek mindenfélére feliratkozni, és amikor valahol az a feltétel, hogy mégis megtegyem, akkor sarkon fordulok. Viszont most egy érdekes témát feszegetett, amivel sok konzultáción én is foglalkozom, így nekiültem elolvasni és így született meg a mai bejegyzés…
Kezdjük azzal, hogy minden kapcsolat más és más. Teljesen rendben van, hogy ami az egyikben nagyon is oké, az a másikban orbitális sértődést eredményezhet. Továbbá hogyha olvastatok már kapcsolatok témakörben bármilyen cikket, akkor tuti tisztában vagytok azzal a fogalommal, hogy „szeretetnyelv”. Márpedig ha tudjátok, hogy mit jelent, akkor biztosan kutattatok a neten, aminek eredményeképpen eljutottatok klassz kis tesztekhez, ahol megtudhattátok, hogy nektek mi is a szeretetnyelvetek, ha eddig még nem tudtátok volna. Oké. Akkor tisztázzuk, hogy miért is olyan fontos ez…
Vagy te. És van a kedvesed. Együtt vagytok X éve, működik a dolog, itt-ott néhány bukkanóval, de toljátok a szekeret már egy ideje, néha eszetekbe jut, hogy mintha valami nem lenne a régi, de azért az nem érett meg bennetek, hogy „oké, akkor kalap kabát én léptem, szia”.
Szuper. Eddig rendben vagyunk. De mi van olyankor, amikor az egyik (vagy néha mindkét fél) azt kezdi el érezni, hogy valami nem stimmel. Nem is tudja megmondani igazán, hogy mi a baja, és abban sem biztos, hogy akkora égető probléma lenne, de azt érzi, hogy nem kerek a történet, valamiért nem érzi, hogy rendben lenne a szitu úgy, ahogyan van. Talán elkezdtek elélni egymás mellett, az is lehet, hogy az intimitás redukálódott a nullára, vagy esetleg már csak annyiból áll az életük, hogy esténként közös ágyban alszanak. Nem balhéznak, nem veszekednek, nem repülnek a tányérok, csak csendben, lopva nő a távolság.
Igenááám… De ilyenkor mi a megoldás? Mit kellene tenni, hogy ez az érzés elmúljon? Nos van több lehetőség, ahogy mindig mindenre. Hogyha történetesen már felismertük a problémát, miszerint „ez így szar”, akkor neki lehet állni helyrerázni. (Spoiler veszély: Ehhez ketten kellenek! 🙂 )
Első körben üljünk le és magunkban rendezzük a kérdéseinket, az érzéseinket. Szeretem? Hogyan szeretem? Mint társat vagy mint barátot? Milyen embernek látom most? Mi az, ami jelenleg megvan az életem/tünkben? Mi az amire még vágyom? Partner ebben? Támogat a céljaim/vágyaim elérésében? Milyen közös terveink vannak? Tudunk egyáltalán közösen tervezni? Meg tudunk beszélni dolgokat? Mi az amit szeretnék megkapni tőle érzelmileg, fizikailag? Nyitott arra, hogy meg is adja? Hol látom magunkat 5/10 év múlva? … Ilyen és hasonló kérdésekre érdemes választ adni először is önmagadnak. Aztán, ha ezzel megvagy, akkor ezt a kérdés listát nem rossz ötlet odatolni a másik elé. Csak úgy cukiba, és megkérni, hogy ugyan válaszolja már meg ő is. Ha megvagytok vele, akkor pedig mire tippeltek, mit a következő lépés? Naná, hogy összeülni és adni egy kényelmes órát rá (igény esetén többet), hogy megbeszéljétek mindezt.
Sok esetben ez már megoldást is szolgáltat a probléma nagy részére, mert ahogy elindul a kommunikáció, úgy mind a két fél nyitott lesz és megszületik a megoldás.
Ha ez nem elég… Akkor jó tudni, hogy kinek mi a szeretetnyelve. Mégpedig azért mert ez okozhat félreértést. (Vigyázat, van akinek összetett lehet! Illetve van 5 féle.. Érdemes lehet tényleg megcsinálni egy tesztet.) Szóval tegyük fel, hogy neked a testi érintés ami kifejez mindent, míg életed párjának az ajándékozás okozza a legnagyobb örömet. (Rengeteg variáció van, itt a lényeg most az, hogy más áll az első helyen) Na ilyenkor van az, hogy neked valószínűleg az ajándékok nem is jelentenek semmit, viszont egy ölelésért vagy egy pusziért a fél karodat odaadnád néha, nála viszont pont fordítva van. Itt csúszik el a dolog. Hogy a saját magatok által elvártak szerint szeretnétek megmutatni a másiknak, hogy mennyire fontos számotokra és nem aszerint, ahogyan neki jó. És még véletlenül sem kommunikálnád ki, hogy mire vágysz, hanem elvárod, hogy tudja, hiszen „ennyi idő után már…” Na ez az ami nem működik.
És hát bizony ilyenkor jönnek az olyan mondatok, hogy „folyton én ölellek meg, te miért nem bújsz soha?”; „mindig kapsz tőlem valami, de neked hányszor jut eszedbe, hogy hozz egy szál virágot/csokit/kiskutyafülét?” stb…
Nem kell hozzá szakértőnek lenni, hogy lássuk mi fog kisülni ebből. Bizony-bizony, a fent említett kalap-kabát felállás. És az a helyzet, hogy ilyenkor nem hibás egyik fél sem, de mégis mind a ketten tehettek volna ellene. (Most vegyük alapul, hogy mondjuk senki nem akart szakítani.)
De akkor miért nem volt megmenthető? Hát kérem szépen… Makacsság… Kompromisszumkészség hiánya… Sértődöttség… És a kedvencem, az a hatalmas, csitíthatatlan EGO. Ami aztán mindig jobban tudja. (Pedig nagyon sokszor egyáltalán nem.)
Hasznos dolog picit elmélyedni magunkban és felismerni mindezt, és nyilván el is fogadni ezen tökéletlenségeinket. Mert csak így kezdhetjük el letenni a csökönyösséget. Tudatosan. És akkor, változni fog a kapcsolatunk minősége is. Nem is kicsit.
Hogyha hasonló helyzetben vagytok, vagy úgy érzitek, hogy egy ilyen helyzet felé tartotok, akkor adjatok magatoknak időt a kérdésekre, a gondolkodásra. Tűzzetek ki egy határidőt a változásra. No nem azért, mert ultimátumot kell adni bárkinek is, hanem mert máshogy nem biztos, hogy megindultok az úton. Figyeljetek a saját és a másik szeretetnyelvére is. Tegyetek érte, hogy jobb, hogy JÓ legyen. Az esetek többségében megéri változtatni, mert valami nagyon klassz dolog vár a végén. 🙂
